Epilógus

Epilógus

Zakatoló szívvel siettem a lakásunk felé. Emnek azt mondtam, ma kivételesen nem tudok elmenni érte a munkába, mert egy interjúm pont elhúzódik, inkább menjen haza egyedül. Sosem hazudtam neki, az eltelt másfél évben, amióta együtt vagyunk mindig őszinte voltam vele. Még akkor is, ha kis mosolyszünetek és kis viták tarkították is a napjainkat, mindig nyíltan megmondtam, mit gondolok, hiszen úgy éreztem megérdemli. Egy ideje azonban nem tudtam ezt betartani, mert a háta mögött szervezkedtem. Mindent tökéletesre akartam, mert tudtam, hogy végre megtaláltam azt a nőt, akinek mindent meg akarok adni, amíg csak élünk. Emilia pedig mindent meg is érdemelt. Az elmúlt másfél év alatt kiismertük egymást, és élveztem minden felfedezést, hogyan húzódik el a szája, ha valami nem tetszik neki vagy, hogy csukott szemmel most fogat, és rá kellett jönnöm, hogy igenis tud kis piszkálódós boszi lenni, ha akar, de én még jobban és jobban szerettem ezek miatt. Em mindig is csendesen meghúzódott mellettem, ha a média kíváncsiskodott, viszont a közös otthonunk falai között, mert önmaga lenni. Néha olyanok voltunk, mint két gyerek, mikor az asztal körül kergetőztünk, máskor elmélyülten beszélgettünk valami komoly témáról. És a sütik! Megvesztem a finomságokért, amiket sütött.

Sietős léptekkel szeltem a lépcsőket, miközben azon agyaltam, hogy magyarázom ki, miért tartott eddig egy darab interjú. Mikor azonban átléptem a küszöböt, megcsapott a fantasztikus édes illat, és megfeledkeztem mindenről. Szerelmemet a konyhában találtam, amint a sütőhöz hajolva vizsgálgatta a bent piruló édességeket.

- Tyűha! Új recept, vagy egy hadsereget látsz el fél évre? – pillantottam a hatalmas konyhaasztalra, ami roskadásig volt süteménnyel. Megkordult a gyomrom. Megpördült és máris felém szökkent, hogy a karjaimba bújhasson. – Szia Szívem!

- Szia! – mosolygott, majd megcsókolt. Hirtelen óvatos lettem, nehogy a nagy hévben annyira hozzám simuljon, hogy kiszúrja, mi lapul a zsebemben, azt ugyanis elfelejtettem előbb elrejteni. Em visszabújt az ölelésembe, majd egy sóhajjal elszakadt tőlem és végignézett az asztalon. – Túlzásba estem. Csak, tudod, reggel, mikor mondtam, hogy eltűnt a kedvenc gyűrűm… szóval, azóta se találom. Mikor hazaértem a munkából, felforgattam mindent, de egyszerűen nincs sehol. - Nagyot nyeltem, ugyanis a bűnös én voltam, én vittem el a gyűrűjét, de nem gondoltam volna, hogy rögtön kiszúrja.

- Sajnálom Drágám, de majd meglesz – ültem le a székre és a bőség zavarában hirtelen nem is tudtam, melyik sütiért nyúljak. Em nem csapott a kezemre, nem kezdett viccelődni vagy épp bosszankodni. Hiányzott is, hogy nem pirít rám, előbb mossak kezet.

- Hogy ízlik? – kérdezte. Mosolygott, de a szemei kissé szomorúak voltak. – Ez az utolsó adag. Azt hiszem, minden szomszédnak jut – nevetett. Tanácstalanul néztem, ahogy kis dobozkákba pakolja az adagokat, majd masnival átköti. Másikakat egy üvegedénybe tette, azt pedig textilszalaggal kötötte át. Em lénye mindenhol ott volt a lakásban. Persze klasszikus bútoraink voltak, de a festmények, kis díszek és a használati tárgyak mind érdekes, egyedi és nagyon is Emiliára jellemző dolgok voltak. Szerettem, hogy bármerre mentem a lakásban, mindig bele botlottam.

Elmajszoltam pár sütit, közben Em végzett is a csomagolással. Nagyon értett ehhez. Ezért is hittem benne, hogy megvalósítja az álmát és lesz egy saját cukrászdája. Fél éve tulajdonosa az Em&Bri cukrászda és könyvesboltnak, ahogy azt eltervezte. Eleinte nem mert belevágni, de legjobb barátnője segítségével és biztatására eladta a balatoni házat, majd meglépte a dolgot. Voltak álmatlan éjszakái, de én ilyenkor helyette is még jobban hittem benne, sosem hagytam, hogy negatív legyen. Ma már minden túlzás nélkül állíthatom, hogy London egyik legjobb és legfelkapottabb helye. Egyszer csak Em ült az ölembe. Végigdőlt a mellkasomon és lehunyta a szemét. Belecsókoltam a hajába, ami most is olyan finom, puha volt és a hátát kezdtem simogatni.

- Még a nagymamámé volt az a gyűrű. Hogy lehettem ilyen buta Tom? Hogy veszthettem el? – Éreztem, hogy perceken belül sírni kezd. Szorosan öleltem és ő szipogva bújt még közelebb hozzám. Kezdtek kicsúszni a kezeim közül a dolgok. Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha semmit se tudnék, mert fájt, ha sírni láttam. Tovább ringattam a karjaimban, majd végül meggyőztem magam, hogy kit érdekel a puccos körítés, az időzítés a lényeg. A zsebembe nyúltam, majd az asztalra helyeztem a kis dobozkát. Em felpillantott rám, majd értetlenül a dobozra nézett. Előrébb csúsztattam.

- Nyisd ki! – suttogtam. – Nem a nagyidé volt, de remélem ezt is szívesen hordod majd. – Em lélegzetvisszafojtva pattintotta fel a fedelet és mikor meglátta a benne csillogó eljegyzési gyűrűt, tátva maradt a szája. – A nagyid gyűrűje a másik zsebemben van, csak a méret miatt kellett. Ne haragudj, én nem így terveztem! Béna vagyok – nevettem. – Szóval csak azt akartam, hogy…

- Igen! – vágta rá Em.

- Még fel se tettem a kér…

- Igen! Igen! Hozzád megyek – kacagott, majd forrón megcsókolt. Könnyei most már az én arcom is áztatták, de egy cseppet sem zavart, végre boldogan csókolt meg. Szorosan ölelte a nyakam, én pedig a derekát simogattam, miközben csókolóztunk. Nem így terveztem, de így volt tökéletes és ránk jellemző. 

6. fejezet

A házba lépve megannyi emlék rohamozott meg. Látszott a belső téren, hogy jó ideje nem használták, és még minden ugyanott volt, ahol annak idején a nagyi hagyta. A kanapé és a fotelek le voltak takarva, a nagyobb bútorokon méteres por állt. Nem ilyennek képzeltem. De mire is számítottam? A nagyival együtt az élet is elköltözött innen.

- Tom, ha gondolod, kereshetsz magadnak egy apartmant. Valahogy azt hittem, rendezettebb lesz. Úgy volt, hogy a szomszéd néha átnéz és kitakarít, meg szellőztet.

- Ugyan, ez csak kis por – mosolygott szelíden. Körbejártam a szobákat, fent az emeleten is. Elosztottuk ott fent melyik szoba lesz kié, majd elkezdtük kicsit rendbe szedni a házat. Minden ablakot és ajtót kitártunk, leporoltuk a bútorokat és beüzemeltük a hűtőt.

- Elmegyek a boltba, addig te csak menj ki, járj egyet a vízparton! – indultam a bejárat felé.

- Szó sem lehet róla, vagy mindketten megyünk, vagy én megyek és mivel a tárva nyitva hagyott házat aligha hagyhatjuk magára, én megyek. Nem fogom hagyni, hogy cipekedj! Én vagyok a férfi.

- De nem kell úgy viselkedned, mintha a férjem lennél. Egyedülálló nő vagyok, szoktam cipelni a bevásárló szatyrokat – ellenkeztem.

- Amíg velem vagy, addig nem fogod – jelentette ki. Valamiért nagyon ideges lett, de nem tudtam rájönni az okára. Most sem kelt ki magából, megőrizte az angol hidegvérét, viszont a hangját kissé felemelte és a vérerek is duzzadtak a nyakán.

- Rendben, adok pénzt – nyúltam a pénztárcámért, de elviharzott mellettem. – Az utca végén van a kisbolt.

- Láttam, mikor jöttünk – kiabált vissza. Ebbe meg mi ütött? Mindenesetre örültem, hogy egyedül kicsit helyre pofozhatom a helyet, így is elég ciki volt idehozni ebbe a mocsokba. A vizet és az áramot se kapcsoltattuk ki, továbbra is fizettük, ezért is sürgette anyu, hogy döntsek a ház sorsa felől. Találtam felmosó vödröt, és kis mosogatószert a konyhaszekrény aljában. Azonnal nekiálltam felmosni, és így egyből más illat és érzet uralkodott a házban. A besütő napfényben a régi bútorok is csodásan festettek, annyira nem is volt vészes a helyzet. Kicsit folyattam a csapokat, aztán a tárolóba mentem. Kihordtam a teraszra a kerti asztalt a székekkel, hogy azokat is lemostam. Egy pillanatra se álltam le.

- Szuper, hogy ez egy ilyen turista hely, a sok külföldi között nem éreztem magam űrlénynek. Az eladólány tudott is pár szót angolul.

- Lediktálta a telefonszámát? – kiabáltam be neki a konyhába a teraszról.

- Nem, csak a nyitva tartást árulta el – lépett ki. – Nem hiszlek el Em, direkt elmegyek, hogy segítsek, erre te kétszer akkora munkát csinálsz itt. Alig negyed órát voltam távol, de mintha egy egész takarítóbrigád vette volna kezelésbe a házat.

- Nem vagyok az a lány, aki fél, hogy letörik a körme egy kis munkától – pislogtam rá. – Nem vagyok előkelő – mondtam. Talán ez a baja. Ezért nem kellek neki, mert túl egyszerű vagyok. Amennyit elárult a családjáról, az apja tudós, gazdagok is lehetnek, ha olyan iskolákba járatták és valami cégük is van vagy mi. Biztos nem olyan nőt képzeltek Tom mellé, mint én. Tom velem szemben értetlenül állt.

- Én se vagyok épp a királyi család tagja. Em, mi ütött beléd? Egész úton olyan más vagy. Eddig szelíd voltál és kedves, most mintha duzzognál. Megbántad, hogy elhívtál? Mert akkor elmehetek.

- Nem! Dehogyis! – rogytam le a már tisztára suvickolt székre. - Én csak… félek Tom, hogy tudod… én nem vagyok gazdag, sem előkelő, nem tudok felmutatni semmit. Kicsit olyan elveszett vagyok melletted. Nem tudok, annyit nyújtani, mint azok az emberek, akikkel múlatod az időt. Csak egy nagy üres házat, méteres porral – mutattam körbe.

- Em! – guggolt le elém. – Miről beszélsz? Nincs, mit szégyellned!

- De te Tom csodálatos vagy! Érted? Nem csak hihetetlenül sármos, meg jóképű, de okos is vagy, meg talpraesett és ugyanakkor hihetetlenül udvarias…

- Udvarolsz? – nevetett, de nekem kibukott egy könnycseppem.

- Én egy senki vagyok hozzád képest. Miért vagy itt? Nem értem. Barátok vagyunk, de látom, ahogy néha rámnézel. Mi a baj? Egyszer megcsókoltál. Béna voltam vagy?

- Oh Em! – fogta két keze közé az arcom. – Te csodálatos vagy. Elbűvölő. Mindig leveszel a lábamról. Minden percben csókolnálak, ha tehetném – nyögte. Lefagytam. Néztem a kék szemeibe. És akkor beugrott. Arról sosem kérdeztem, van-e barátnője.

- Van valakid? – szipogtam.

- Nincs, csak a munkám. Te többet érdemelsz annál, minthogy csak néha láss, hogy csak átutazóban legyek veled. Érted?  - Nem egy cseppet se értettem. Még hogy ő ne lenne nekem elég. Viccel? – Nem vagyunk egymáshoz valók – sóhajtott. Így már értettem. Nem vagyok a világot átutazó topmodell, sem színésznő. Világos volt.

- Akkor barátok – mosolyogtam rá.

- Nagyon remélem, hogy továbbra is megajándékozol a barátságoddal – nézett fel rám reménykedve. Bólintottam, aztán leguggoltam én is elé és szorosan megöleltem. Nekem már sokkal többet jelentett, mint egy barát, így tudtam, ha visszatérünk Londonba, meg kell szegnem az ígéretem a saját szívem érdekében.

- Felmegyek és keresek ágyneműt. Aztán nekiállok vacsit csinálni. – Lassan felegyenesedtünk, majd elléptem Tomtól. Felfutottam az emeletre, hogy rendbe rakjam a hálószobákat. Tom táskája a bőröndjén hevert a földön. A nagy szekrényből elővettem a lepedőt és a többi huzatot. Az ágyneműtartóban megtaláltam a takarót és a párnát. Kicsit kiráztam őket az ablakon, aztán felhúztam. Nem is volt vészes. Elszöszmötöltem, mire minden párnát betuszkoltam a huzatba. Tomnak választottam a nagy vendégszobát, amiben hatalmas franciaágy volt. Kicsit elméláztam a kész ágyat figyelve, de rájöttem, mit mondott nekem nem is olyan rég. Nem vagyok hozzá való. Hát persze. A saját szobám volt az, ahol a nagyiék aludtak, utóbbi években a papa halála után már csak ő. Mikor egyedül voltam nála és vihar volt, gyakran bekéretőztem, hadd aludjak mellette. Áthurcoltam egy garnitúra ágyneműt Tom szobájából és ott is felhúztam őket, miután kicsit hagytam szellőzni az ágyneműt. A neszeszeremet elővettem és elhúztam a cipzárt. Pár darab óvszer ott sorakozott a szempillaspirálom és egyéb krémeim között. Annyira nevetséges volt, hogy eldőlve az ágyon röhögtem, majd majdnem sírás lett belőle. Rohadt Colin. Ha nem törted volna össze minden önbecsülésem, talán most lenne bátorságom harcolni ezért a pasiért. De te ugyanezekkel a szavakkal szakítottál velem, miután egy csajjal találtalak a hálóban. Nem vagyunk egymáshoz valók. Hát az kiderült, te rohadék! Felvettem egy shortot, egy kényelmes toppal, és elindultam lefelé, hogy nekiálljak a vacsorának. Reméltem, Tom rendesen bevásárolt és lesz miből főznöm.

Lerobogtam a földszintre és szinte földbe gyökerezett a lábam. Tom ott állt a tűzhelynél és épp valamit kevergetett a lábasban. Isteni illatok szálltak a levegőben. Megannyi zöldség és hozzávaló hevert az asztalon, ő pedig elég nagy hozzáértéssel aprította, keverte az ételeket.

- Gondoltam, legyen munkamegosztás. – pillantott rám. - Ugye szereted a húsos rakott pennét? A specialitásom. Csak főzni tudok, sütni nem, de ezt csak a végére kell kicsit betenni a sütőben, annyit már nem tudok elrontani. - Én csak hápogtam. Lehet még ennél is tökéletesebb? Mosolyogva mellé léptem, hogy meglessem a készülő remekművet. – Kóstoló? – tartotta felém a fakanalat, rajta a darálthússal.

- Hmm finom – hunytam le a szemem. Fenséges volt. Míg Tom kotyvasztotta a dolgokat, addig én elmostam pár tányért és poharat, és megterítettem. Bentről is kiláttunk a hatalmas üvegajtón a Balatonra. A hűtőbe néztem, mit tudnánk inni. Elámultam. Tele volt pakolva mindennel. Volt bor, üdítő, gyümölcslé, sokfajta zöldség, felvágottak, sajtok. – Tom ugye megtartottad a blokkot, hogy tudjunk felezni?

- Ne butáskodj! Tiéd a ház, ez volt a legkevesebb – mondta, fel se nézett abból, amit épp csinált.

Együtt ültünk asztalhoz és Tom úgy kiszolgált, mint egy hercegnőt. Úgy tűnt, ő is igyekszik elfelejteni a kint történteket, ezért könnyedebb témákat boncolgattunk. Nevettünk, beszélgettünk, miközben jóízűen megvacsoráztunk.

- Isteni volt, de lenne egy kérdésem – néztem rá komolyan. Érdeklődve várta, mire vagyok kíváncsi. – Van, amit nem tudsz? Bármi? Csak, hogy megnyugodjak, hogy te sem vagy tökéletes.

- Mint mondtam, sütni például nem tudok. Talán megtaníthatnál valami egyszerű sütire. De tényleg e téren reménytelen vagyok.

- Talán majd egyszer – kaptam el a tekintetem. Tudtam, arra nem fog sor kerülni.

Együtt mosogattunk el. Imádnivaló volt, ahogy nagy precizitással törölgette szárazra a tányérokat és evőeszközöket, amiket a kezébe adtam. Kinek kell mosogatógép, ha van egy ilyen pasi a háznál, akivel gyönyör a munka.

Tom a maradék bort is kitöltötte és pedig felszaladtam az emeletre, mert eszembe jutott valami. Még jó pár éve a Nagyi vett egy verseskötetet, azt hitte szimplán magyar költők válogatott versei vannak benne, aztán mikor itthon újra fellapozta, rájött, hogy minden vers mellett ott van az angol fordítása is. Egyik születésnapomra nekem is ajándékozta, de én itt felejtettem és valamelyik dobozba került a többi könyvvel együtt. Berohantam egy harmadik szobába, ahol a sok apróság volt dobozokba rakodva és elkezdtem felfeszegetni az összeset, hogy megtaláljam.

- Em? Merre vagy? – hallottam meg Tom hangját, aztán ahogy belép. – Mit keresel?

- Egy ajándékot, amit még a Nagyitól kaptam. Itt kell lennie valahol. – Nem kérdezte, hogy pont most? Nem érhet-e rá. Letette az asztalra a kezében tartott poharakat és a palack bort, majd letérdelt mellém.

- Tudok segíteni? Mit keresünk? – Felnéztem a kék szemeibe. Abban a pillanatban egy hajszálnyira voltam attól, hogy megcsókoljam. Elmagyaráztam neki, hogy néz ki a kötet és mi van ráírva, ő is keresni kezdte. Rengeteg tárgy került elő, könyvek, albumok, és mindenféle dísztárgy. Végül letelepedtünk a szoba közepére egy pokrócra és bort iszogatva keresgéltünk. Minden mást találtunk a könyvön kívül, amiről mesélhettem Tomnak a feltörő emlékeimet. Nevetve hallgatta a kiskori sztorikat és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha unatkozna.

- Meg van! – emeltem ki szinte az utolsó dobozból a keresett könyvet. Tom a szobában lévő letakart fotelnak vetette a hátát és én mellé másztam. – Felolvashatok belőle?

- Ha már ennyit kerestük. Alig várom – mosolygott. Elmagyaráztam neki, mi is ez a könyv. Rám húzta a pokrócot, aztán én kiválasztottam egy verset és felolvastam neki angolul. Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez című versét választottam, mert azon akadt meg a szemem, nagyon szerettem és már nagyon rég olvastam.

To Hope

To mortal eyes, you, Hope, do seem

a form divinely sweet;

but eyes of gods can pierce the dream

and see your blind deceit.

Unhappy men in times of ill

create you for their easing;

and as their Guardian Angel still

they worship without ceasing.

Why do you flatter me with praise?

Why do you then deride me?

Why in my bosom do you raise

a dubious heart to chide me?

Stay far and fair beyond my reach,

as first my soul you greeted!

I had depended on your speech,

but you have ever cheated.

With jonquil and with daffodil

you planted all my garden,

and introduced a chattering rill

to be my orchard's warden;

you did bestrew my laughing spring

with many a thousand flowers,

the scents of Heaven did you fling

to perfume all its hours;

my thoughts, like bees, found morning sweet

'mid garden plots and closes,

and hovered 'round in fragrant heat

above my heavy roses.

One hope possessed my soul apart,

one radiant prospect joyed me,

my garden lay in Lilla's heart

its wonders never cloyed me.

But, ah, the roses of my ease

Have withered quite away;

my sparkling brook and shady trees

are dead and dry today.

The springtime of my happiness

is winter now instead;

my dreams are gone beyond redress,

my fairy world has fled.

Ah, would you leave me but my lass,

the Lilla of my passion,

I'd let all sad complaining pass

nor mourn in any fashion.

Within her arms I could forget

misfortune, grief, and pain;

no wreath of pearl could match my girl

were she with me again!

Depart from me, O cruel Hope!

Depart and come no more;

for blinded by your power I grope

along a bitter shore.

My strength has failed, for I am riven

by all my doubt and dearth;

my tired spirit longs for Heaven

my body yearns for earth.

I see the meadows overcome

with dark consuming blight;

the vocal grove today is dumb;

the sun gives place to night.

I cannot tune this trill of mine!

My thoughts are all askew!

Ah, heart! Ah, hope! Ah, Lilla mine!

May God remember you!

Kirkconnell, Watson

 

Tom teljes némaságba burkolózva hallgatta, ahogy olvasom. Párszor felpillantottam a sorokból és láttam, hogy lehunyt szemmel élvezi. Mikor véget ért kinyíltak a hatalmas kékségek.

- Felolvasnád magyarul is? Kíváncsi vagyok, hogy hangzik – kérte. Örültem, hogy ezek szerint tetszett neki és magyarul is meg akarja hallgatni. Azonnal teljesítettem a kívánságát.

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

1803

- Bárcsak egyszer engem is így szeretne valaki! – sóhajtottam, mikor a végére értem az olvasásnak.

- Kérdezhetek valami nagyon személyeset? – pislogott rám Tom, én bólintottam.

- Voltál már szerelmes úgy értem igazán, nem csak egy futó kapcsolat vagy ilyesmi. Nem mintha azt feltételezném, csak na mindegy ebből már nem jövök ki jól.

- Voltak plátói nagy szerelmeim, sokáig nem engedtem közel senkit. Aztán jött Colin. Londonban ismertem meg. Kedves volt, sokszor vitt el különböző helyekre. Ezek közül persze volt pár, amiért nem rajongtam, de soha annyit nem mozdultam ki, mint vele. Azt hittem ez a nagy szerelem – nevettem fel keserűen. – Addig, míg egyszer meglepetés látogatást tettem nála és ott nem találtam egy nővel. Nem volt rajtuk ruha és elég csapzottak voltak. Szóval érted – néztem Tomra. Nagyon megalázó emlék volt és sosem meséltem el senkinek, nem tudom, miért pont őt avattam be. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, mintha neki fájnának a történtek. – Azóta Bri szerint páncélt hordok, nem engedek be senkit. De nincs igaza abban, hogy a tökéletesre várok. Ez hülyeség. Tökéletes nincs, és pont az a szerelemben a legszebb, hogy ő tökéletes számodra minden tökéletlenségével együtt. Én csak azt akarom, hogy valaki nagyon szeressen, hogy szüksége legyen rám, hogy csak én kelljek neki. Érted Tom? Ez csak a költészetben és az irodalomban létezik? – néztem fel rá már megint könnyáztatta szemekkel.

- Nem. Én hiszem, hogy nem. Tudod, szerintem ez a generáció elvesztette a szerelem igazi értelmét. Annyi dal van, ami tiszteletlen a nőkkel szemben. Nem kezelheti senki a nőt akit szeret egy darab húsként. Hercegnőként kéne bánnia azzal, akit szeret. Szerelmes dalokat adni neki, igazi jelentéssel. Talán régimódi vagyok, de annak a nőnek a tisztelete, akit szeretünk elsődleges kéne, hogy legyen. – El sem akartam hinni, hogy férfi száját hagyhatják el ilyen mondatok.

- Szerintem sok nő is hibás ebben. Annyira meg akarjuk mutatni, hogy egyenlők vagyunk, meg nem kell minket gyengeként kezelni. Azt hiszem a férfiak ezért lustultak el. Már nem kell meghódítani egy nőt, ő megy oda és hívja meg a pasit italra. Egyszerűen megfordult a világ, ami nekem egy cseppet se tetszik – mondtam, majd egy nagyot ásítottam.

- Álmos vagy. Most olvasok én, hajtsd a vállamra a fejed! – vette át tőlem a kötetet. Egészen mellé csúsztam és nekidőlve ráfeküdtem a vállára. Kiválasztott egy verset és igaz angolul olvasta fel, de olyan profizmussal és átéléssel tette, mintha már vagy ezerszer elszavalta volna Pilinszky János versét: Azt hiszem.

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem...

Elaludhattam, mert több verset már nem hallottam, azonban a bársonyos hang szólongatására ismét felébredtem. Szüntelenül simogatta a hajam, akkor tűnt fel, hogy a kezével átkarolja a vállam, és szinte ringat a karjaiban. Lassan kinyitottam a szemem.

- Elkísérlek az ágyadhoz – suttogta, majd felállított. Még mindig szorosan ölelve bekísért a szobámba és lefektetett az ágyra. Engedtem, hogy betakarjon és titkon egy jó éjt pusziban is reménykedtem. Tom azonban jó éjt kívánva csak végigsimított a hajamon, majd elhagyta a szobát.

Másnap délelőtt egy közös reggeli után elhatároztam, hogy felderítem a házat. Tom addig azt mondta kihasználja a hely adta lehetőséget, így elment futni. Tanácstalanul tébláboltam a házban. Még mindig fogalmam sem volt, mit kezdhetnék vele. A rengeteg holmitól és bútortól képtelennek éreztem magam, hogy megváljak. A házzal viszont nem tudtam volna törődni. Szívesen megtartottam volna nyaralónak, de túl nagy luxus lett volna fenntartani egyetlen hétért nyaranta. Benéztem a kamrába, ahol ismét dobozok tucatjai fogadtak. A szerszámok nagy részét anyu eladta az olyan dolgokkal együtt, amik nem jelentenek semmit, és hasznukat sem vesszük. Így is jó pár olyan dolog maradt, ami a kutyának sem kellett.

- Jé, van ping-pong asztal! – hallottam meg a hátam mögül Tom ziháló hangját. Komoly kiképzést jelentett a szívemnek, mikor megpördülve láttam izzadtságtól nedves pólóját és csapzott haját. Uramisten! Csak úgy fürödtem a feromonban. – Megvannak az ütők és a labdák? Olyan jó lenne játszani párat!

- Megkeresem – nyúltam a dobozok után. Hamar meglettek, Tom pedig nagy lelkesen összeállította az asztalt. – Csak, hogy tudd, egész jó vagyok benne. Nem sok más szórakozás volt itt a Nagynál. Az összes szomszédfiút elvertem.

- Hohó! – nevetett. – Azt hiszem most méltó ellenfélre akadtál – vigyorgott. Elkezdtünk játszani, és valóban el kellett ismernem, Tom igen csak jó volt. Azért nem adtam fel, sokáig partiban voltam, volt, hogy vezettem is. Izzasztó játék volt, rengeteg szép megoldással, ugrándozással, nevetéssel.

- Nyertem! – ugrottam fel a magasba egy hatalmas sikkantással. El se akartam hinni. – De ugye nem udvariasságból engedtél győzni? – húztam fel a szemöldököm.

- Kikérem magamnak a feltételezést és azonnal visszavágót követelek! – nézett elszántan. Álltam elébe. Egész délelőtt játszottunk, sőt csak egy ebédet iktattunk be, utána ismét ütőt ragadtunk. Felválta hol az egyikünk, hol a másikunk került ki győztesen.

Késő délután elmentünk sétálni, a part mentén. Régi kislánykoromból berögzült szokás szerint a vékony betonperemen egyensúlyoztam. Tom nem bírta nézni, le is kapott onnan párszor, majd miután látta, hogy nem lehet eltántorítani, kézen fogva vezetett. Mindig figyelt a biztonságomra. Gyönyörű volt a hullámzó tó, a tetején ringó hajók.

- Nagyon tetszik itt – mondta Tom a vizet kémlelve. – Tudod már mit csinálsz a nagyid házával?

- Nem. Nem tudok dönteni. Szívem szerint megtartanám, de az agyam azt súgja pénzkidobás. Mellesleg van egy… egy dolog, amihez meg jól jönne az érte kapott pénz.

- Egy dolog? – nézett rám kíváncsian.

- Igazából egy álom. Butaság – legyintettem.

- Kíváncsivá tettél. Elmondanád? – Persze nem tudtam ellenállni neki.

- Szeretem a munkám, de jobb szeretnék a magam főnöke lenni. Az álmom az, hogy egyszer lesz egy saját cukrászdám, ami közvetlenül egy könyvesbolt mellett van. Át lehetne hozni a könyveket és ott olvasni, sőt könyveket kölcsönözni is lehetne. Néha azzal álmodom, hogyan rendezném be. Régi filmplakátokat tennék mindenhova, Audrey, Marilyn képeivel. Nem tudom. Tényleg butaság – szegtem le a fejem.

- Em ez minden csak nem butaság. Nagyszerű ötlet. Én biztosan törzsvendég lennék egy olyan helyen. Vágj bele!

- Nem merek. Semmi érzékem egy üzlet vezetéséhez csak sütni szeretek. Hagyjuk!

- Nem szerintem ne hagyjuk! – ragadta megakarom, így kénytelen voltam ránézni.

- Emilia, mikor hiszed el végre, hogy csodálatos, erős és bármire képes nő vagy hihetetlen tehetséggel és kreativitással.

- Udvarolsz? – tettem fel neki ugyanazt a kérdést, amit ő nekem tegnap. Elnevette magát, aztán ismét komoly lett.

– Komolyan gondoltam.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

Este kiöltöztünk és elmentünk egy közeli étterembe. Most én hívtam meg Tomot, ahogy Budapesten megegyeztünk. Ő valami balatoni halat próbált ki én másik tipikus magyar ételt. Elborozgattunk, elbeszélgettünk. Nagyon hangulatos hely volt, szólt a zene és páran táncoltak is. Tom megint fájdalmasan jól nézett ki sötét farmerjében és hófehér ingjében én csak próbálkoztam egy nyári virágos ruhában valahogy kinézni.

- Táncolnál velem? – nyújtotta a kezét és én egy röpke hezitálás után követtem a táncparkettre. Szerencse, hogy jócskán volt bennem bor, így nem zavart, hogy mások is látják, ha esetleg ügyetlenül lépek. Tom azonban bámulatos partner volt, nagyszerűen vezetett. Sokat táncoltunk a desszert után is. Egy lassabb dallamnál Tom egészen magához húzott és én a mellkasához bújtam. Lassan ringtunk a parketten. Körbelengett a férfias illata, éreztem az arcát a hajamba fúródni. Elengedtem a kezét és inkább a nyakába kapaszkodtam, ő pedig a derekamat ölelte át. Elvesztem. Már nem is hallottam a zenét, csak találomra lépkedtem, ahogy Tomra figyeltem. Csak a szívverését éreztem, a levegőt, amit kifúj. Boldog voltam a karjaiban, több nem is kellett. Gyengéden simogatta hüvelykujjával a hátam én pedig a tarkóját cirógattam az ujjaimmal. – Menjünk – súgta közel az arcomhoz. Bólintottam. Gyorsan fizettem, majd leléptünk. Óriási pechünkre alig jártunk félúton a házig, mikor a semmiből hirtelen elkapott minket egy kiadós zápor.

- Ó a francba! – nevettem.

- Gyere siess, nehogy  megfázz! – fogta meg a kezem Tom és elkezdtünk szaladni.

- Áááá! – sikongattam. Igazából jól esett, Tom meleg kezének szorítása pedig még jobban.

- Már nem vagyunk messze – nevetett.

- Szerintem már úgyis mindegy – lihegtem. Azért Tom kitartóan futott és húzott magával engem is.

Teljesen kifulladtam, mire hazaértünk. Tom bezárta az ajtót és hátul a teraszt is ellenőrizte. Én még mindig kapkodva a levegőt mentem a konyhába. A víztől teljesen rám tapadt a vékony ruha, a hajamból csavarni lehetett a vizet. Kínomban felnevettem.

- Ilyen szerencsétlenek is csak mi lehetünk – kuncogtam. Tom felém fordult és csak állt, nem nevetett. Én marhára viccesnek találtam a dolgot, úgyhogy tovább rázott a nevetés, egészen addig, míg egy pillanat alatt előttem termett és meg nem ragadott.

- A fenébe is. Felejtsd el azt a hülyeséget, amit tegnap mondtam! – súgta alig egy centire az arcomtól. Minden porcikám beleremegett, ahogy éreztem meleg leheletét. – Azt mondtad, csak az számít, hogy valakinek szüksége legyen rád és szeressen. Nem vagyok neked való Em, mert messze vagyok a tökéletestől és annyi mindent nem tudok megadni neked. Rengeteg veled töltött időt, élményt – kezdte sorolni.

- Már így is több élményt adtál nekem, mint bármelyik férfi egész életemben – simítottam végig az esőtől nedves arcán. A fehér ing teljesen átlátszó lett a nedvességtől, így láttam Tom férfias mellkasát, ami a heves légzéstől, gyors iramban emelkedett és süllyedt.

- Tudnék még mit adni – suttogta elfúlt hangon, szinte egymást súrolták az ajkaink, de én csak a kék szemét láttam, ami a teraszajtókon beszűrődő Holdfényben csillogott.

-  Én elfogadom. Ne kelljen kérnem Tom – nyögtem ő pedig rátapadt az ajkaimra. Hevesen kezdtük csókolni egymást. Forgott velem a világ. Az ajkai mindenhol ott voltak. Az arcomon, a nyakamon és újra visszatértek az ajkaimra. Elkezdtem tépkedni róla az inget, amiből egy ügyes mozdulattal kiszabadult, majd az én szoknyámat kezdte bontogatni. Felsóhajtottam, ahogy meleg, vizes keze felnyúlt a combom mentén, felgyűrve az anyagot, majd kibújtatott belőle. Egy pillanatra nagyot nyeltem, és szégyenlősen figyeltem a reakcióit. Biztos kövérnek tart. Ő azonban végigsimított az oldalamon, majd a fülembe súgta.

- Gyönyörű vagy. – Ezek után már nem volt megállás. Lehúztam a nadrágját, és a lépcsőn felfelé haladva csókolózás közepette megszabadultunk a cipőinktől is. – Hozzád vagy hozzám? - kérdezte meg Tom.

- Hozzád – válaszoltam és egyszerre nevettünk fel. A karjaiba kapott és a szobája falának nyomott.

- Em, Em, Em – hajtogatta a nevem miközben apró csókokkal tüzelte fel a bőröm. Már el is felejtettem, milyen az mikor ellepi az agyam a köd és semmi sem számít. Egy ügyes mozdulattal kikapcsolta a melltartóm és lehúzta rólam a nedves anyagot, majd messzire hajította. Libabőrös voltam, a mellbimbóim így is keményen ágaskodtak, mert kissé fáztam. De az is lehet, hogy csak a vágyba borzongtam bele. Felsóhajtottam, mikor Tom forró nyelve tapadt az érzékeny bőrfelületre. Sóhajtoztam és a nevét nyögtem, míg ő élvezettel szívogatta, nyaldosta a melleim. Ki gondolta volna, de a vékony alkata igenis kidolgozott szálkás felsőtestet rejtett, és az ujjaim végigvándoroltak a halvány, de kidolgozott kockákon. Újra a nyakamat kezdte csókolgatni én pedig a boxerjén át simogatásaimmal ingereltem. Ajkai újra rátaláltak az enyémekre és mély, szédítő csókolózásba kezdtünk. Nagyon reméltem, hogy ez nemcsak egy álom.

- Tom – nyögtem, mikor a keze benyúlt a vizes bugyim alá és úgy kezdett izgatni. Hátam a hideg falnak feszült, leírhatatlan érzés volt az a gyönyör, amit okozott.

- Fázol! Bújjunk be az ágyba! – nyögte, és az ujjait a vékony anyagba akasztva kibújtatott belőle. Óvatosan kiléptem a bugyimból, majd őt is megszabadítottam a boxerétől. Lassan araszoltunk az ágyig, egymást simogatva. Végül ledöntött a párnák közé és kihámozta alólunk a paplant, aztán mindkettőnket beborított vele. Fölöttem feküdt, rámsimulva éreztem kemény férfiasságát, már teljesen kész voltam, hogy az övé legyek. – Felmelegítelek – suttogta a bőrömbe és újra csókokkal és simogatásokkal halmozott el. Így is majd’ meggyulladtam.

- Tom! Gyere!– nyöszörögtem, de ő tovább kínzott.

- Nem szépségem. Régóta álmodom erről, hogy így tartalak a karjaimban, most nem menekülsz – búgta a köldökömbe. Édes sóhajokkal adtam tudtára, mennyire élvezem a kínzást, de többet akartam így mocorogni kezdtem. Ekkor fölém hajolt és megcsókolt. A hajába túrtam miközben szorosan magamhoz vontam. Sosem tudtam volna betelni az ízével. Éreztem, ahogy a térdével szétfeszíti a lábaim, majd rámnehezedik. Elváltak ajkaink és levegő után kapkodtam, amikor megéreztem őt. Lassan nyomult belém, finoman miközben végig a szemembe nézett. Be akartam hunyni a szemem, hogy ne lásson ilyen kiszolgáltatottnak, hogy teljesen az övé vagyok, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Felnyögtem, mikor mozogni kezdtünk. Leírhatatlan volt, ahogy a testünk egybeolvadva ringott. A nevemet ismételgette vagy épp azt mennyire csodálatos vagyok. Én csak a nevét tudtam sóhajtozni. Nem is álmodhattam volna ennél tökéletesebb együttlétről. Mikor fordítottunk a helyzetünkön, végigcsókolgattam a kockákat a hasán, a mellkasa finom bőrét. Képtelenség volt abbahagyni, főleg hogy éreztem, mennyire jól esik neki. Tenyerével a fenekemet markolászva ösztönzött a mozgásra. A csípőm egyre gyorsabb tempóban mozgattam rajta. Egy váratlan pillanatban felült és én a nyakába kapaszkodva mozogtam tovább. Mikor éreztem, hogy közel a beteljesedés, kicsit visszavettem a tempóból és körözni kezdtem a csípőmmel.

- Annyira bolond voltam, annyira bolond – ismételgette. Végig hintettem lágy puszikkal a vállát, miközben a tarkóját cirógattam. Újra hevesen megcsókolt és most meg sem álltunk a csúcsig. Utoljára ereszkedtem rá, amikor felrobbant körülöttünk minden. Erősen kapaszkodtunk egymásba, miközben élveztük a minket átjáró bizsergető érzést. Arcomat a nyakába fúrtam ő az ajkát a vállamra tapasztotta. Hosszú percekig csak öleltük egymást. Mikor normalizálódott a légzésünk és már csak egymás ölelésében szuszogtunk, leemelt  magáról és elterültünk az ágyon. Minden végtagom zsibbadt, és olyan volt, mintha lebegnék. Tom magához húzott és újra megcsókolt. Végigsimítottam az izmos karján, ami addig magán mozgatott. Kitapogattam a bicepszét és lejjebb csúsztattam a kezem a derekára. Egymás szemébe nézve öleltük a másikat. Enyémnek támasztotta a homlokát és én földöntúli boldogságban hunytam le a szemem. Szüksége volt rám, én kellettem neki és így fordítva.

Pár perccel később elsuttogott egy vallomást.

- Emlékeztem rád a metróról. Végig téged figyeltelek, ahogy a virágaidat szorongatod. Fehérek voltak, talán kardvirágok, ha jól emlékszem. Szoknya volt rajtad és balerinacipő. Ki volt engedve a hajad, ami kicsit hullámos volt – kezdte el tekergetni egy tincsemet. – A cukrászdában először nem ismertelek fel, talán mert össze volt fogva a hajad, de aztán rögtön beugrott, mikor megemlítetted. Egyrészt sokkolt, hogy te is emlékszel rám, másrészt bénaságnak éreztem volna bevallani utólag, így hallgattam. De nem bírtam, nem visszamenni a cukrászdába. – motyogta. Elvigyorodtam a szavain, bár megleptek.

- Élni se tudnál a browniem nélkül – ásítottam.

- Nem is akarok – puszilt homlokon.

5. fejezet

Életem legszebb napja volt az a szombat, amit szinte teljes egészében Tommal töltöttem. Este egy hosszú telefonbeszélgetés során tárgyaltuk ki Brivel a történteket. Mindent tudni akart, nekem meg muszáj volt kibeszélnem magamból, tehát tökéletes volt a munkamegosztás. Ő hallgatott én meg áradoztam. Sikerült meglepnie azzal, amit végül mondott. Addig óva intett és csak egy másik pasiként látta Tomot, most viszont kijelentette, hogy tévedett. Állította, hogy ő látta, a radarjai kiszúrták, hogy bizony Tom korán sem csak úgy tekint rám, mint bármelyik másik nőre.

- Tudod Em, szerintem kifogtad a fehér hollót! – mondta nekem. – Ez a pasi törődik veled. Kocsit bérelt, elhozott ide is, ott maradt apáddal, függetlenül attól, hogy őt ismerte. Veled töltött egy egész napot. Ha csak a kutatás lenne neki fontos, nem így tett volna. Ahogy rád nézett, és ahogy átkarolt, mintha a hóna alá lettél volna teremtve.

- Uhh Bri, ez elég furán hangzott – fintorogtam.

- Jó, érted, hogy értem. Tudjuk, hogy baromi jó színész, de azok a szikrák csajszi. Nem tudom, hogy nem gyulladtatok még ki!

- Volt egy pillanat a szobámban, ahogy ott ültünk az ágyon, és azokat mondta. Azt hittem megint megcsókol, aztán mégse. És szerinted mit jelent, hogy még ő se tudja mi ez?

- Szerintem vonzódik hozzád, de nem akar megbántani, ezért előbb a saját érzéseivel próbál tisztába jönni. Pasi, ha műszerek jeleznék ki neki, hogy szerelmes, akkor se hinne a kijelzőnek!

- Jézusom Bri! Az „Sz” betűs szóról még senki nem beszél itt! – Órákon keresztül lógtunk a telefonon. Bri azt is elmesélte, hogy Chester egész délután úgy járkált, mint aki transzba esett, aztán meg elkezdett szitkozódni, és barátnőmtől kérdezgette, mennyire lett volna gáz autogramot kérni. Mint kiderült, nagy képregény gyűjtő is, nem csak film.

- Tudod Em, mikor Colin úgy padlóra küldött komolyan megígértem magamnak, hogy jobban fogok figyelni rád. De aztán te annyira bezárkóztál a kis világodba, hogy senki át se törhetett a páncélodon. Most örülök, hogy nyitottál felé, és én mondom neked, hogy ne félj! Szerintem benne megbízhatsz. Neki nem lesz másik nője, anélkül, hogy az újságok meg ne írnák, szóval rajta leszek. Kérlek Em, csak légy bátor! Menjetek el ketten Magyarországra! Vágj bele! Vissza kell ülnöd a nyeregbe!

- Jaj Bri, ma este a hasonlataid valahogy jobban megválogathatnád. Tudod, hogy vizuális típus vagyok! – nevettem. – De igazad van! Köszi szépen, hogy rád mindig számíthatok. Szeretlek Bri!

- Én is téged csajszi! Na megyek, mert Chester nyűgös – kuncogott. – Annyira imádom, jahj csak látnod kellett volna, mint egy kisfiú. Remélem, össze jöttök Tommal és betartja a vacsora ajánlatát, mert Chester már nagyon készül rá. Annyira fura, hogy a pasikból, mit hoz ki egy képregény, vagy film. És még a női rajongók hisztis fanatikusok! Chhh! A pasik se sokkal jobbak! – Nevetve köszöntünk el egymástól és én át tudtam volna ölelni az egész világot.

A héten nem láttam Tomot, csak SMS-eket váltottunk és egyszer beszéltünk telefonon. Először megijedtem, hogy túl sok volt neki az az egész nap, amit velem töltött, de annyira sajnálkozott, hogy nem tud bejönni a cukrászdába, hogy lásson, hogy végül feleslegesnek tűnt a pánik. Arra hivatkozott, hogy sok megbeszélése, hivatalos elfoglaltsága van, amúgy pedig vagy a családjához kell mennie, vagy forgatókönyveket búj. Teljesen akkor nyugodtam meg, mikor felhívott, hogy a Budapesti utazását rövidesen meg kellene ejtenie, mert nem sok szabadnapja lesz azon kívül, így kérte, hadd intézze el nekem is a jegyfoglalást. Tényleg együtt akart velem utazni. Beleegyeztem, kértem szabadságot, mindent megszerveztem, és egy héttel később, a taxi kitett a Heathrow repülőtér hatalmas csarnoka előtt. A bőröndöm fogantyúját szorongattam és vártam, hogy Tom is megjelenjen a megbeszéltek szerint. Rápillantottam az órámra, meg kellett állapítanom, hogy késik, de semmi rosszra nem gondoltam, mivel a nagy forgalom miatt több perc késés is simán belefért. Több férfit pillantottam meg, hatalmas fényképezőgépekkel. Félre kellett húzódnom, mert majdnem elsodortak, ahogy egy magas nyúlánk férfit próbáltak követni, amint kijön a reptérről. Sorozatosan villogtak a vakuk, és igazán megsajnáltam a napszemüveges, kapucnis vélhetően híres embert, akinek semmi életteret nem hagytak a piócák. Ekkor megcsörrent a mobilom, épp az arcomhoz emeltem, amikor tőlem jó pár méterre megpillantottam Tomot. Integetni akartam neki, de ahogy a fülemhez érintettem a telefonom, ő szólt bele és ez összezavart.

- Szia Em! – Láttam az arcát, a füléhez tartott telefont, le tudtam olvasni az ajkairól, amit mondott. Közel volt, de nem eléggé. – Sajnálom, hogy ezt kell javasolnom, de jobb lesz, ha külön megyünk be és nem szólunk egymáshoz.

- A fotósok miatt? – kérdeztem. Tom bólintott. Piszok rosszul esett, de tudomásul vettem.

- Tudom, hogy nem miattam vannak itt, pedig akár azt is számításba vehettem volna. Viszont ha már itt vannak, biztosan kattintgatni fog valamelyik, hiszen ez egy privát utam. Ne haragudj!

- Semmi gond. A gépen találkozunk – néztem a szemébe, majd egy mozdulattal kinyomtam a telefont és besiettem a terminálba. Egyedül mentem át minden ellenőrző kapun és vizsgálaton, unalmas, hosszú óra telt el, míg minden rendben lezajlott. Átvilágítottak mindenemet, macerás dolog volt, de kis biztonságérzetet is adott, hogy a velem utazó több száz utassal is ugyanezt elvégezték. Tomot is megpillantottam néhányszor, de tökéletesen játszotta, hogy idegenek vagyunk a másik számára. Bár néha elkaptam a pillantását. Tökéletes faarccal nyújtottam át a jegyem és szálltam fel a gépre. Jócskán miután elhelyezkedtem az ülésemben, érkezett meg Tom. Felpakolta a táskáját a fenti tárolóba és közben éreztem magamon a pillantását. Lehet ijesztően festhettem, mert meg sem mert szólalni, míg leült.

- Hello idegen! – mosolyogtam rá.

- Nézd, Emilia, rettenetesen sajnálom…én… - A kék szemek őszinte megbánást mutattak, haragudni egyszerűen képtelen voltam rá.

- Meg értem, hidd el! Felfogtam, de akkor is rosszul esett. Csak ennyi – rántottam meg a vállam és inkább az ablak felé néztem. Még egyhelyben állt a gép és a legtöbb ember a helyét keresgélte.

- Csak téged akartalak megkímélni attól, hogy valami ócska szennylap egyik idétlen cikke illusztrációjaként lásd viszont a képed – magyarázkodott tovább. Valóban idétlenül festettem volna a barátnőjeként? Igyekeztem lenyelni a könnyeimet és elfelejteni az egészet.

- Inkább bontsd ezt ki! – Az ölemben addig rejtegetett dobozt nyújtottam felé. Komolyan gondolkodtam, hogy inkább mégse adom oda neki, de sokkal kíváncsibb voltam a reakciójára, mint hogy élvezzem a kis bosszúmat.

- Ez meg mi? – vette át most már kíváncsi vigyorral az arcán. Nem akartam olyannal poénkodni, hogy nyugi nem robban az arcodba, meg hogy átcsempésztem az ellenőrzésen, mert még a végén leszállítottak volna a gépről.

- Ajándék – válaszoltam. Rám kapta a fejét és láttam, a teljes értetlenséget kiülni az arcára.

- Dehisz semmi apropó nincsen. Miért kapom? Nem értem.

- Bontsd ki és meglátod! – bíztattam. Lassan kinyitotta a kartondobozt, amibe csomagoltam a meglepetésem. Kihámozta az ajándékot a sok papírból, és kiemelte a kezébe. Megbabonázva figyelte a kamerát.

- De hiszen ez! Em ez! – habogott. Láttam rajta, hogy tetszik neki és ez egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra valamint végtelen elégedettséggel töltött el.

- Egy nagyon régi fényképezőgép. Még pár éve akadtam rá egy bolhapiacon. Sajnos egy alkatrész hiányzott belőle, így nem volt működőképes, de azért megvettem, mert dísznek még kiváló volt. De rájöttem, hogy nekem nem kell, viszont te nagy hasznát vennéd. Elvittem egy ezermesterhez, aki rájött, még működhet és megjavította.

- Em ez egy vagyon és… igazán nem fogadhatom el.

- Nem igaz, az értéke a rengeteg emlékben rejlik, amit megörökített, de annak gazdája, ki tudja él-e még. A tiéd. Neked szeretném adni. – Csak csóválta a fejét miközben nézte a gépet, mintha el sem akarná hinni. Egy perccel később felém fordult és odahajolva egy hosszú csókot nyomott az arcomra.

- Köszönöm Emilia. A legszebb ajándék, amit életemben kaptam – szorongatta a gépet és ide-oda forgatta.

- Örülök, hogy tetszik. – Mosolyogva visszasüppedtem az ülésbe és a felszólításnak eleget téve bekötöttem magam. Sima felszállás volt, én mégis kicsit feszült voltam. Mikor már biztonságosan a levegőben voltunk, elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. Akárhányszor felpillantottam, Tom még mindig a gépet nézte megbabonázva.

Beleegyeztem, hogy kivegyünk egy-egy szobát egy hotelben két napra, míg Tom Budapesten kutakodik, azzal a feltétellel, hogy utána elkísér a nagyim házához a Balatonra. Így szólt a megállapodásunk és ennek megfelelően cselekedtünk is. Tudtam, hogy ez az út igénybe fogja venni a pénztárcám, de olyan régen voltam már nyaralni, hogy úgy éreztem, ennyi jár nekem. Késő délelőtt érkeztünk Budapestre, így kora délután már el is foglaltuk a szobánkat, majd kis felfrissülés után elindultunk egy sétára. Én se jártam a városban egy ideje, csak egy éve átutazóban, mikor a nagyit temettük, így meg kellett állapítanom, hogy sok minden változott. Rengeteg renoválás, új épületek, üzletek voltak, bár a sok biztos pont azért ugyanaz maradt. Elmentünk a Hősök terére, ahol Tom nem győzte kattintgatni a gépét. A sajátját is magával hozta, de inkább az ajándékával barátkozott. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Meséltem neki pár dolgot a történelem szobrokba öntött nagy alakjairól, bár én se tudtam olyan rengetek dolgot, hiszen sokat felejtettem. Az Andrássy úton is végigsétáltunk, Tom nem bírt betelni a gyönyörűen díszített homlokzatokkal, míg én az üzletek kirakatait is szemügyre vettem.

- Csodálatos ez a város! – mosolygott rám. Egymás mellett sétáltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, igazán meghitt volt köztünk a hangulat. Legjobban a villamosozást élveztem, mert olyankor Tom mindig mintegy plusz biztosítékként, átkarolta a derekam, nehogy egy hirtelen indulásnál vagy fékezésnél elessek. Tudtam egyhelyben biztonságosan állni, de jól esett a törődése. Londonhoz képest még mindig kevesebben nyüzsögtek az utcán, de ahogy otthon itt is rengetegen siettek a dolgukra és voltak olyan helyek, ahol bizony nyomulni kellett a tömeg között.

- Gyere, el ne vessz! – nyúltam a keze után és magam után húztam. Természetes mozdulatként hatott, mégis beleborzongtam, mikor ráeszméltem, hogy fogjuk egymás kezét, hogy a tenyerembe csúsztatta az övét. A Duna partra érve elengedtem és felkönyököltem a hatalmas betonfalra, úgy néztük a vizet.

- Szerintem este kéne átsétálnunk a hídon, akkor gyönyörű. Ki lesz világítva a vár és a Halász bástya, meg a Parlament is még elképesztőbb olyankor. – Tom csak bólintott, teljes mértékben rám bízta magát. Késő délután beültünk egy étterembe és jól degeszre ettük magunkat.

- Egy tányérnyi kajától szét lehet itt pukkadni – dőlt hátra Tom. Együtt éreztem vele, főleg mikor a Somlói galuskának nem tudtam ellenállni, és azt is bekanalaztam.

- Végem – nyögtem. Ránéztem a poharamra, de már az a pár korty is soknak tűnt. Szét is durrantam volna. Egész vacsora alatt beszélgettünk. Egyre többet tudtam meg az ő családjáról is, már mertem kérdezni és neki nem esett nehezére elárulni dolgokat. Beszélt a szüleiről, a testvéreiről, arról, hogyan fogadták, mikor úgy döntött a színészetet választja. Szerettem, ha mesélt.

- Amikor megérkeztünk és rögtön a reptéren kiszúrtak páran, azt hittem itt is majd lépten-nyomon felismernek, de eddig nem úgy tűnik. – Körülnézett az étteremben, ahol mindenki a saját vacsorájával volt elfoglalva. – Nem is tudom, mikor voltam így utoljára. – Mikor a pincér ismét kijött, Tom mondta, hogy fizetünk. Döbbenetemre nem engedte, hogy kifizessem a sajátom.

- Meghívtalak – tette a kezét az enyémre, hogy megakadályozza, hogy a táskámért nyúljak.

- Köszönöm, de csak egy feltétellel fogadom el, ha legközelebb én hívhatlak meg. – Visszasétáltunk a szállodába, és megegyeztünk, hogy amint besötétedik, útra kelünk megint. Addig szabad program volt. Nem tudtam, Tom mit csinálhat a szomszéd szobában én elvesztem a bőröndömben, tanácstalanul forgattam fel az egészet, valami esti szett után kutatva. Végül találtam egy megfelelő szoknyát, amihez ment a kabátom. Jobb program híján hullámokat sütöttem a hajamba, és kisminkeltem magam. Bri közben a kihangosított telefonban adta a tanácsokat, de én nem akartam semmiféle praktikát bevetni. Nem én akartam hódítani, azt akartam, hogy engem csábítsanak el. Ehhez még most is tartottam magam. Ha pedig Tom nem fog lépni, akkor ennyi volt, én nem fogok még utána se futni. Sötétedés után kopogtattak is az ajtómon, én pedig útra készen kiléptem. Tom egy pillanatra lefagyott és nagyot nyelt. Kétségbeesetten néztem rá, míg végül meg tudott szólalni.

- Gyönyörű vagy Em – mosolygott rám. Én is elvigyorodtam és vidáman, szinte lebegve lépdeltem a liftig. Érzékeltem a kicsi szikrákat, amik a felvonóban pattantak, de amint kiértünk a friss levegőre, a kínos része megszűnt.

- Nem hoztad a fényképezőt? – kíváncsiskodtam.

- Nem, most nem – sóhajtott és rámnézett. El tudtam volna olvadni a pillantásától. Újra és újra végigfuttatta a tekintetét rajtam. Talán azt hitte, nem veszem észre. A Lánchídra érve lassítottunk és én újra mesélni kezdtem neki, most Széchenyi Istvánról. Érdeklődve hallgatta, miközben megálltunk, hogy gyönyörködhessünk a kivilágított várban. – Inkább angolnak érzed magad, vagy magyarnak? – kérdezte Tom.

- Ugyanannyira vagyok mindkettő. Fifty-fifty. Igyekszem mindkettőből a legjobbat magamévá tenni. És büszke vagyok rá. Azt hiszem. Hű alattvalója vagyok a Királynőnek, de attól még a magyar himnuszt is büszkén hallgatom, ha egy sportoló aranyérmet szerez. Mindkettő kultúrát szeretem, inkább ezekre figyelek, a politika meg a többi amúgy sem érdekel.

- Széchenyi is valami ilyesmit érezhetett. Hű volt az udvarhoz, de közben azon munkálkodott, hogy a magyarságot felemelje. Érdekes. Folytasd! – kérte.

- Jobban beszélte a németet, mint a magyart. Én is így vagyok az angollal – nevettem. – Persze anyu tesz róla, hogy használjam, de mivel Londonban élek és az angolt használom többet, ez elkerülhetetlen. Menjünk fel a várba! – javasoltam. Tom beleegyezett és a karját nyújtotta. Kis szégyenlős mosollyal karoltam belé, de jól esett magamhoz szorítani. Fentről mindkettőnk elakadó lélegzettel nézte az előttünk elterülő kivilágított várost. – Régen jártam idefent, el is felejtettem, milyen magával ragadó – sóhajtottam. Tom elővette a mobiltelefonját és azzal filmezett, majd pár képet is készített. – Jaj csak engem ne! – takartam el az arcom, mikor engem akart lekapni. – Nem vagyok fotogén, szörnyű képek szoktak rólam készülni – nyüszítettem.

- Nem hiszem el. Na, Em kérlek! Meg akarom örökíteni ezt a pillanatot! Légy szíves! – búgta. Visszafordultam a város felé, de már nem takargattam magam, így oldalról készíthetett egy képet. Viszont amikor mögém állt, majd előre tartva a kezét, egy közöset is csinált, lélegezni is elfelejtettem. Miért kell neki közös fotó? Ráadásul a mobiljára? Hátra fordultam, hogy kérdőre vonjam, ez meg mire volt jó, amikor láttam, milyen elégedett pillantást vet az elkészült képre. – Hazudós vagy! Nézd  meg, milyen jó lett! – nyomta vigyorogva az arcomba. Egy hosszú percig elvesztem a képben. Csak néztem és néztem és nem bírtam betelni vele. Tom egyik keze a vállamon, az én meglepett, de mosolygós arcom, Tom hatalmas vigyora. Mintha csak egy boldog pár lettünk volna. Miért nem lehetünk azok? – Emilia! – rángatott vissza a hangja a merengésemből, így felkaptam a fejem. – Mi a baj? – kérdezte. Gyorsan rendeztem a vonásaim és felmosolyogtam rá.

- Semmi. Tényleg jó kép lett – bólogattam. – Visszamegyünk? Már kezdek fázni – habogtam, aztán megindultam előre. Tom tartotta velem a lépést, de egyikünk se szólalt meg. Az én agyam folyamatosan kattogott. Tényleg csak a barátjának tart! Miért fáj ez ennyire? A franc essen belé! Nagy dühömben, megbotlottam valamiben, amit nem láttam a sötétben, Tomnak kellett elkapnia első találkozásunk óta már nem először.

- Vigyázz! – nyögte és szorosan megtartott. Amint visszanyertem az egyensúlyom, azonnal szabadulni akartam.

- Már elengedhetsz. Tom! Kérlek! – kapálóztam, de ő csak szorított magához.

- Addig nem, míg le nem nyugszol. Gyere! – szorosan ölelt én meg a mellkasába fúrtam az arcom. Bömbölhetnékem volt, de nem tehettem. – Kitörölhetem, ha akarod. Ha annyira nem tetszik – motyogta a hajamba.

- Hogy lehet valaki ennyire okos, ilyen buta is? – suttogtam a fülébe.

- Em! Én… - kezdett volna bele, de én kiszakadtam az öleléséből és beléfojtottam a szót. Kértem, hogy hallgassunk, és így is tettünk, míg vissza nem értünk a szállodába. Nem akartam hallani, ahogy elkezdi magyarázni, miért nem vonzódik úgy hozzám. Nem voltam mazochista.

Másnap délelőtt Tom egyedül ment egy múzeumba, ahol előre meg volt beszélve, hogy egy nő előadást tart neki Capaból. Nem akartam zavarni, így azt hazudtam neki, hogy egy itteni barátnőmmel találkozom. Éjszaka kisírtam magam, így most már nem maradt könnyem, viszont a balatoni közös kiruccanás egyáltalán nem volt már vonzó számomra. Elárulni persze nem árulhattam el magam, így felkészültem a barát szerep eljátszására. Mikor délután Tom visszaért, egyből nálam kopogtatott és lelkesen elkezdte magyarázni mennyi fotót készített egy téren, ami tele volt galambbal, aztán milyen érdekes dolgokat mesélt neki a múzeumban a szakértő. Néhány órával később, már bérelt autóval haladtunk az autópályán. Felajánlottam, hogy vezetek, de Tom ragaszkodott hozzá, hogy ő megoldja, én csak pihenjek.

- Milyen volt találkozni a barátnőddel? – érdeklődött, aztán egy pillanatra elvette a szemét az útról, hogy végignézzen a műszerfalra felpakolt meztelen lábaimra. Én se vagyok kispályás. Lehet, nem vonzódik hozzám, nem tud belém szeretni, de attól még pasiból van ő is. Hadd szenvedjen!

- Jó. Beszélgettünk sokat, de így se értünk a végére. A többit majd úgyis e-mailben, ahogy eddig is. Nincs valami zenéd? – kérdeztem.

- A táskámban van az IPodom, csatlakoztasd! – Kikapcsoltam az övem, és hátra másztam a hátsó üléshez, rendesen bepucsítva a két ülés között. Tom nem zavartatva magát, a hasam alá nyúlt a szabad kezével és visszahúzott. – Itt van elől a táskám – mondta szűkszavúan. Persze elkezdtem nevetgélni, mintha nem tudtam volna, de csak az járt a fejemben, hogy szenvedj!!! Vett pár mély lélegzetet, de látszólag hidegen hagytam. Az IPodja tele volt Bon Iverrel. Két Bon Iver CD végighallgatása után megérkeztünk a faluba, ahol a nagyszüleim laktak régen és én is rengeteg nyarat töltöttem. Gyenes diáson közel a strandhoz volt a nagyszüleim hatalmas háza. A földszinten régen kisboltot üzemeltettek, ezért az udvar lényegében a strand volt. Mikor kiszálltunk a kocsiból és Tom végignézett az épületen, láttam a gyermeki lelkesedést megcsillanni a szemében. Bárcsak magamról is elmondhattam volna ugyanezt!