Prológus
A konyhai lámpa
fénye világította meg a kissé már sárgás lapra nyomtatott sorokat. Azokat a
sorokat, amiket nagyon rég a valaha élt egyik legnagyszerűbb elme vetett
papírra. Kint zuhogott az eső, amit egy cseppet sem bántam, sőt kissé nyitva
hagytam az ablakot, hogy érezhessem az illatát, ami mindig a gyerekkoromra
emlékeztetett. Több mint egy órája kezdtem bele Shakespeare Coriolanusának
olvasásába, igaz már a harmadik alkalommal, hogy kézbe vettem, de most hogy
megkaptam a szerepet újra késztetést éreztem rá. Be kellett mennem a színházba
egy előzetes megbeszélésre, de addig mivel más dolgom úgysem volt, minden
figyelmemet a tragédiának szentelhettem. Harmadszori olvasásra is ugyanannyira
magával ragadott, így mikor csörgött az emlékeztető a telefonomon, mint aki
transzból ébred, úgy pattantam fel ültő helyemből. Gyorsan felfrissítettem
magam, felcsatoltam a karórám, majd kabátba bújva, kulcscsomómat zsebre vágva,
Shakespearet a hónom alá csapva útnak indultam. Amint kiléptem a lakásból a
nyílt utcára, mosolyogva tapasztaltam, hogy elállt az eső, sőt még a Nap is
kisütött. Nem tudtam levakarni a mosolyom, még akkor sem, mikor páran láthatóan
felismertek az utcán. London, most is megmelengette a szívem, és boldog voltam,
hogy újra itthon lehetek az amerikai forgatások és hosszú promo körutak után.
Lent a
földalatti szerelvényre várva felkeltettem egy pici lány figyelmét. Aligha
tudta, ki lehetek, lévén két évesnél nem tippeltem többnek, mégis az anyukája
válla fölött mosolygott rám. Tündéri volt, nem tudtam levenni a szemem a
mosolyáról és mikor integetett én is visszaintettem, mire gurgulázva kacagni
kezdett. Nem tudtam, nem nevetni. Mindig is szerettem volna egy ilyen kicsi
lányt, csak előbb meg kellett volna találnom azt a nőt, akit feltétel nélkül és
őszintén szeretni tudok. Féltem, hogy az én kissé maradi elképzeléseimhez, nem
igen akar majd igazodni senki sem. A tömeg egyre nőtt, fiatalok és idősek
vártak arra, hogy folytathassák útjukat én türelmesen ácsorogtam, amikor
rezegni kezdett a telefonom. Csak egy üzenet volt Luke-tól, a menedzseremtől,
akit a rajongóim viccesen csak dadusnak hívtak.
Úgy néz ki, pár hétig szabad
vagy. Mostanában elutazhatsz Budapestre, ha még mindig feltétlenül ott akarod
folytatni a kutatómunkát Robert Capa után. Egyeztessünk, ha már van konkrét időpont,
amikor menni szeretnél!
Luke
Izgatott
áramütés szerű érzés futott végig a végtagjaimon, mikor újra arra gondoltam,
hogy én játszhatom a világ valaha volt leghíresebb fotós haditudósítóját, a
róla készült dokumentumfilmben. Épp zsebre vágtam a mobilom, amikor berobogott
a földalatti. Gyors, hosszú léptekkel, már fel is szálltam, majd mivel úgy
láttam senki más nem akar leülni elfoglaltam egy helyet. Belelapoztam a kötetembe
és próbáltam elmélyülni az olvasásban, de meghallottam két lányt kuncogni, majd
mikor felnéztem láttam, hogy felém mutogatnak. Elvigyorodtam, jól esett a
rajongásuk és nekem voltak a legszuperebb rajongóim a földön, szóval egyáltalán
nem vettem inzultálásnak. A következő megállónál a lányok leszálltak így ismét
igyekeztem Shakespeare soraira koncentrálni, de akkor meg finom virágillat
csapta meg az orrom. Egy hatalmas csokor fehér kardvirág pihent egy fiatal lány
karjaiban, aki pont velem szemben foglalt helyet. Igyekeztem az olvasásra
koncentrálni, de a balerinacipőbe bújtatott kecses lábak elvonták a figyelmem.
Nem láttam jól a lány arcát, egyrészt, mert nem akartam illetlenül feltűnően őt
nézni, másrészt, mert lefele nézett a virágaira, így hosszú barna haja
eltakarta az arcát. Mikor éreztem, hogy felnéz, újra nekivágtam egy sor
olvasásának. Tetszett a stílusa, kicsit a régi időkre emlékeztetett, amikor még
nem húscafatokként kezelték a nőket. Vintage táskája és a ruhája is arról
árulkodott, hogy igazi romantikus lélek. Lassan begördültünk a következő
megállóhoz, a lány már óvatosan az ajtó közelébe húzódott, így én is felálltam
és mögé léptem. Muszáj volt megkapaszkodnom, így alig pár centivel az ő keze
fölött én is megragadtam a csövet. Elmosolyodtam, a hajának mesés illata volt.
Ahogy láttam, a virágokat még sikerült épségben tartania a nagy tömeg ellenére
is. Alacsonyabb volt nálam, de ahogy szorosan mögötte álltam, valahogy olyan
érzésem volt, mintha pontosan az ölelésembe illene, hiszen az állam kényelmesen
meg tudtam volna támasztani a feje búbján, puha hajtincsei között. Az ajtók
kinyíltak, mindenki megiramodott, én is igyekeztem, de amint kiléptem,
rájöttem, még nem kellett volna leszállnom, ugyanis egy megállóval előbb
hagytam el a metrót. Saját hülyeségem miatt a homlokomra csaptam, amikor
megláttam a figyelmetlenségem okát, a virágcsokros lányt pont előttem. Valaki
meglökte, és ő annyira a virágokra koncentrált, hogy láttam elveszti az egyensúlyát.
Egy pillanat alatt utána kaptam, sajnos rossz kézzel, mert szinte a hátába
mártottam a kemény borítású klasszikust.
-
Óvatosan! – mondtam hirtelen reflexből. Mikor sikerült egyensúlyba hoznom, szembe
kerültünk egymással. Akkor láttam meg először az arcát.
