Epilógus
Zakatoló szívvel siettem a lakásunk felé. Emnek azt
mondtam, ma kivételesen nem tudok elmenni érte a munkába, mert egy interjúm
pont elhúzódik, inkább menjen haza egyedül. Sosem hazudtam neki, az eltelt
másfél évben, amióta együtt vagyunk mindig őszinte voltam vele. Még akkor is,
ha kis mosolyszünetek és kis viták tarkították is a napjainkat, mindig nyíltan
megmondtam, mit gondolok, hiszen úgy éreztem megérdemli. Egy ideje azonban nem
tudtam ezt betartani, mert a háta mögött szervezkedtem. Mindent tökéletesre
akartam, mert tudtam, hogy végre megtaláltam azt a nőt, akinek mindent meg
akarok adni, amíg csak élünk. Emilia pedig mindent meg is érdemelt. Az elmúlt
másfél év alatt kiismertük egymást, és élveztem minden felfedezést, hogyan
húzódik el a szája, ha valami nem tetszik neki vagy, hogy csukott szemmel most
fogat, és rá kellett jönnöm, hogy igenis tud kis piszkálódós boszi lenni, ha
akar, de én még jobban és jobban szerettem ezek miatt. Em mindig is csendesen
meghúzódott mellettem, ha a média kíváncsiskodott, viszont a közös otthonunk
falai között, mert önmaga lenni. Néha olyanok voltunk, mint két gyerek, mikor
az asztal körül kergetőztünk, máskor elmélyülten beszélgettünk valami komoly
témáról. És a sütik! Megvesztem a finomságokért, amiket sütött.
Sietős léptekkel szeltem a lépcsőket, miközben azon
agyaltam, hogy magyarázom ki, miért tartott eddig egy darab interjú. Mikor
azonban átléptem a küszöböt, megcsapott a fantasztikus édes illat, és
megfeledkeztem mindenről. Szerelmemet a konyhában találtam, amint a sütőhöz
hajolva vizsgálgatta a bent piruló édességeket.
- Tyűha! Új recept, vagy egy hadsereget látsz el fél
évre? – pillantottam a hatalmas konyhaasztalra, ami roskadásig volt
süteménnyel. Megkordult a gyomrom. Megpördült és máris felém szökkent, hogy a
karjaimba bújhasson. – Szia Szívem!
- Szia! – mosolygott, majd megcsókolt. Hirtelen
óvatos lettem, nehogy a nagy hévben annyira hozzám simuljon, hogy kiszúrja, mi
lapul a zsebemben, azt ugyanis elfelejtettem előbb elrejteni. Em visszabújt az
ölelésembe, majd egy sóhajjal elszakadt tőlem és végignézett az asztalon. –
Túlzásba estem. Csak, tudod, reggel, mikor mondtam, hogy eltűnt a kedvenc
gyűrűm… szóval, azóta se találom. Mikor hazaértem a munkából, felforgattam
mindent, de egyszerűen nincs sehol. - Nagyot nyeltem, ugyanis a bűnös én
voltam, én vittem el a gyűrűjét, de nem gondoltam volna, hogy rögtön kiszúrja.
- Sajnálom Drágám, de majd meglesz – ültem le a
székre és a bőség zavarában hirtelen nem is tudtam, melyik sütiért nyúljak. Em
nem csapott a kezemre, nem kezdett viccelődni vagy épp bosszankodni. Hiányzott
is, hogy nem pirít rám, előbb mossak kezet.
- Hogy ízlik? – kérdezte. Mosolygott, de a szemei
kissé szomorúak voltak. – Ez az utolsó adag. Azt hiszem, minden szomszédnak jut
– nevetett. Tanácstalanul néztem, ahogy kis dobozkákba pakolja az adagokat,
majd masnival átköti. Másikakat egy üvegedénybe tette, azt pedig
textilszalaggal kötötte át. Em lénye mindenhol ott volt a lakásban. Persze
klasszikus bútoraink voltak, de a festmények, kis díszek és a használati
tárgyak mind érdekes, egyedi és nagyon is Emiliára jellemző dolgok voltak.
Szerettem, hogy bármerre mentem a lakásban, mindig bele botlottam.
Elmajszoltam pár sütit, közben Em végzett is a
csomagolással. Nagyon értett ehhez. Ezért is hittem benne, hogy megvalósítja az
álmát és lesz egy saját cukrászdája. Fél éve tulajdonosa az Em&Bri
cukrászda és könyvesboltnak, ahogy azt eltervezte. Eleinte nem mert belevágni,
de legjobb barátnője segítségével és biztatására eladta a balatoni házat, majd
meglépte a dolgot. Voltak álmatlan éjszakái, de én ilyenkor helyette is még
jobban hittem benne, sosem hagytam, hogy negatív legyen. Ma már minden túlzás
nélkül állíthatom, hogy London egyik legjobb és legfelkapottabb helye. Egyszer
csak Em ült az ölembe. Végigdőlt a mellkasomon és lehunyta a szemét. Belecsókoltam
a hajába, ami most is olyan finom, puha volt és a hátát kezdtem simogatni.
- Még a nagymamámé volt az a gyűrű. Hogy lehettem
ilyen buta Tom? Hogy veszthettem el? – Éreztem, hogy perceken belül sírni kezd.
Szorosan öleltem és ő szipogva bújt még közelebb hozzám. Kezdtek kicsúszni a
kezeim közül a dolgok. Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha semmit se tudnék,
mert fájt, ha sírni láttam. Tovább ringattam a karjaimban, majd végül
meggyőztem magam, hogy kit érdekel a puccos körítés, az időzítés a lényeg. A
zsebembe nyúltam, majd az asztalra helyeztem a kis dobozkát. Em felpillantott
rám, majd értetlenül a dobozra nézett. Előrébb csúsztattam.
- Nyisd ki! – suttogtam. – Nem a nagyidé volt, de
remélem ezt is szívesen hordod majd. – Em lélegzetvisszafojtva pattintotta fel
a fedelet és mikor meglátta a benne csillogó eljegyzési gyűrűt, tátva maradt a
szája. – A nagyid gyűrűje a másik zsebemben van, csak a méret miatt kellett. Ne
haragudj, én nem így terveztem! Béna vagyok – nevettem. – Szóval csak azt
akartam, hogy…
- Igen! – vágta rá Em.
- Még fel se tettem a kér…
- Igen! Igen! Hozzád megyek – kacagott, majd forrón
megcsókolt. Könnyei most már az én arcom is áztatták, de egy cseppet sem
zavart, végre boldogan csókolt meg. Szorosan ölelte a nyakam, én pedig a derekát
simogattam, miközben csókolóztunk. Nem így terveztem, de így volt tökéletes és
ránk jellemző.
